Aktuális

„Ha valakinek leesik a rezgése a vírusok szintjére, ne csodálkozzon, ha megbetegszik” ezt egyik mesterem szokta mondani, nagyon találóan. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos a harmónia testi, lelki és szellemi síkon is. Harmóniát minden síkon meg kell őrizni. Fizikai síkon egészséges táplálkozással, rendszeres mozgással, mentális szinten rendszeres meditációval. Szintén kedves mesterem szokta mondani, „mindenki annyiszor zuhanyozzon, ahányszor meditál” reggelente a buszon, lehet érezni, hogy ezt sokan betartják :) , lehet, hogy nem egészen így gondolta?

Szépen tudom ám én is a leckét, és számtalan embernek segítettem már, hogy visszataláljon önmagához, az egészségéhez, az életéhez, ettől még van, hogy nekem is nehéz, van, hogy elfelejtkezem azokról a kincsekről, amelyeknek a birtokában vagyok. Ismét megtapasztalhattam, hogy nem vagyunk egyedül, ha kinyújtjuk a kezünket, biztosak lehetünk benne, hogy megfogja valaki, a legnagyobb baj az, hogy sokszor annyira el vagyunk foglalva a saját problémáink dédelgetésével, az önsajnálattal, hogy már kinyújtani is elfelejtjük…

Nálam az egészséges táplálkozással és a mozgással mostanában nem volt probléma, sőt, ha úgy éreztem nagyon nehéz a lelkem, elmentem biciklizni, élveztem a gyönyörű tájat s termelődött a boldogsághormon, de egyszer sem ültem le meditálni, menekültem valami elől, amivel nem akartam túl közelről szembenézni.

Mindig kapunk üzeneteket és lehetőségeket, a változtatásra, az univerzum nagyon találékony. Valamiért többször kerültem kapcsolatba olyan emberekkel, akik felhívták a figyelmem a meditáció fontosságára.

Sikerült olyan mélyre süllyednem lelkileg, hogy már a kerékpározás sem hozta meg a várva várt és megszokott feltöltődést, már hiába menekültem, elöntött a láz, a lábam is fájt. Gondoltam izomlázam van, bár csodálkoztam miért pont az alsó lábszáram fáj, miért pont elöl, miért csak az egyik. Ugyan több orbáncos kliensem volt már, tehát számomra a tünetegyüttes nem ismeretlen. Bizton megállapítottam, nekem olyan nem lehet, hiszen nekik a keringésükkel is probléma volt és hiába beszéltem nekik a tisztítókúrákról. Velem aztán ilyen nem fordulhat elő,hetente több mint száz km bringázás után, ne mondja nekem senki, hogy nem tisztult ki belőlem minden ami nem oda való. Az egó nagy úr. Hétfőn már nem találtam semmi kifogást és érvet az orbánc ellen, gyanúmat az orvos is megerősítette. Ebbe a betegségbe a 20 század közepén még símán belehaltak, nem csoda, hogy kutyául éreztem magam. Ez volt az a kívételes eset, hogy kiváltottam a receptet és beszedtem a gyógyszert. Az eltelt idő alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy meditáljak, vagy kezeljem magam, holott időmből kitelt volna, hisz lábraállni, menni nem tudtam. Időközben mindkét lábamon szépen kifejlődött a betegség, lábaim háromszor akkorára dagadtak. Mondta az orvos borogassam, de nem tudom hogy képzelte, mikor egy tollpihe érintése is pokoli fájdalommal járt, ápolásra és kiszolgálásra szorultam.

Amikor becsuktam a szemem, gondolatban néhány száz évvel korábban egy kis házban, egy asszony bőrében voltam, akit lázrohamok gyötörnek és családjáért aggódva búcsúzik az élettől, a kép egyre élesebb volt, egyre jobban éreztem rokonságot az asszonnyal. Elkezdtem számot vetni a saját életemmel, tényleg ennyi volt? Valóban most el kell mennem? Nem volt bennem halálfélelem, s valahogy hiányzott az élni akarás is. Feladom? És mit adok föl? Miért is?

Napjaim java része az ébrenlét és az alvás közti állapotban telt, a réveteg félhomályban többször láttam egy Lámát aki hívogatott, hogy kövessem, de nem tettem. Azt hiszem azt hozta meg az áttörést, hogy eljött az idő, amikor, ha nem javul, el kellett volna mennem a sebészetre – azt mondta az orvos. Megerősítésként felhívtam, megkérdeztem, hogy mit fognak velem csinálni ott, elég kellemetlen csend lett, majd kényszeredetten közölte, hogy kapok valami kiegészítő kezelést. További információkat nem sikerült szereznem tőle, kedvesen a fantáziámra bízta. A sebészeti kezelést éles szerszám nélkül nem igazán tudtam elképzelni, ha hétrét szabdalják a lábam sem láttam a gyógyulás útját, hacsak nem az amputációt gondolja az üdvözülés egyetlen módjának. Oké, hogy ezidőtájt jelentős helyen tranzitál képletemben a mars, de muszáj ezt így megélni? És különben is, a gyógyszernek nem volt tétje,a gyomrom és a bélflórám, majdcsak helyrejön, de lábam csak kettő van, ezt már nem hagynám prédául az allopátiás orvoslásnak. Elgondolkodtam, kell nekem egy ilyen banális halál?

Megvettem a tuti gyógyszerüket, hatástalan volt, az állapotom csak romlott, ezek után a késüket ne rajtam köszörüljék! Sikerült úgy felbőszítenem magam a dolgon, hogy valahogy eszembe jutott, hogy én is természetgyógyász volnék vagymi? :)Nem megyek orvosékhoz, megkapták a lehetőséget, nem tudtak meggyógyítani, akkor most én jövök, nem érek rá tovább haldokolni, hétfőn dolgom van, vagy én megyek oda, vagy a halálhírem – erre jutottam magammal. Végül is mi a tét? A halál lehetőségét már végiggondoltam, nem találtam benne semmi megoldhatatlant, az itt maradók számára sem, az élet lehetőségével még eddig ugyan nem foglalkoztam, de, ha maradok, akkor majd kezdek valami jót az életemmel, hiábavaló nem lesz az sem. Igy aztán nekiláttam az öngyógyításnak. Pránanadi, Bach-virágterápia és meditáció.

Ezúttal engedtem a Láma invitálásának, követtem őt. Eleinte megpróbáltam gondolataimmal irányítani a történteket, de rá kellett jöjjek, ezt most itt nem tehetem. Nem éreztem félelmet, a Lámától valami bátorítás féle sugárzott felém, nyugodt alázattal adtam át magam.Egy erdei úton lombos tölgyfák között, majd egy mezőn, puha pázsiton lépdeltünk. A Láma barna színű ruháját a derekán egy aranyszínű zsinór fogta össze, más nem díszítette öltözékét. Egy kis tó partjához értünk, közvetlenül a tó partját homok szegélyezte. A homokon lobogott a tűz, nem régen rakhatta valaki. A Láma elmondta, hogy most magamra hagy, üljek le és dobáljak a tűzbe minden rossz emléket, ami eszembe jut, jó mélyen nyúljak a lábaimba és onnan is húzzak ki mindent ami rácsavarodik a kezemre és vessem a tűzre. Ha végeztem, a tóra mutatott, ússzak át a vízeséshez, hagyjam, hogy lemosson rólam mindent, ő a vízesés mögött vár rám. Így is történt, magam is elcsodálkoztam, milyen elfeledettnek vélt sérelmeket hordoztam, tényleg jó sok mindent kellett begyűjtsek, ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljek. Röpke egy év alatt ez nem kis teljesítmény. A víz tiszta volt, átlátszó, ahogy belemerültem elsötétedett, borzalommal töltött el, tényleg ennyi szenny volt bennem? A vízesés alatt addig álltam, míg tisztán folyt rajtam keresztül. A Láma egy barlangba vezetett a vízesés mögött, szentéllyé volt kialakítva, gyönyörű fehérre csiszolt kőből volt minden, számomra ismeretlen vésett szimbólumokkal díszítve. Nem gondoltam volna, hogy egy barlang képes ilyen hihetetlen tisztaságot árasztani, azt hiszem ezt csak akkor érezhetjük, ha valami igazán belülről is tiszta. Leültettet egy kőpadra, kérte várjak egy keveset, közben gondoljam végig, milyen kérdéseimre szeretnék választ kapni. Kisvártatva visszatért egy nagyobb edénnyel, letette elém, majd ő is tetérdelt. Ez az élet víze mondta és megmosta benne mindkét lábam. Közben feltehettem a kérdéseimet és ő válaszolt, a válasz hol konkrét volt, hol képekben érkezett.Találkozásunk a végéhez közeledett, miután minden kérdésemre választ kaptam, kedvesen elköszönt, kikísért a vízesésig és utamra bocsátott.

Ezúttal már nem volt zavaros a víz ahogy belemerültem, biztos karcsapásokkal szeltem át a vízet.

Ahogy lépkedtem a puha pázsiton, a kép kezdett szertefoszlani, feszülésre lettem figyelmes a lábamban, a fizikai érzetek hatására kényszert éreztem rá, hogy kinyissam a szemem… Ránéztem az órára, kb egy órával mutatott többet, mint mikor utoljára ránéztem.

A lábam valahogy más érzés volt, megnéztem, már nem feszült annyira, a hirtelen méretcsökkenésre a ráncos bőr utalt. Egy hét után ez volt az első eset, hogy a saját két lábamon járva tettem néhány lépést...

Ui: Már néhány héttel ezelőtt terveztünk egy éjszakai szalonnasütést Dobogókőn, én nem szeretek éjszaka biciklizni, ezért azt terveztem, fölmegyek napközben és míg a többiek megérkeznek meditálok. A horoszkópomat nézegetve rossz érzés fogott el, ugyan nem kell mindent fizikai síkon átélni amit a képletben látunk, a mars jelentősége és az a tény, hogy nő létemre egyedül a Pilisben…Így utólag bebizonyosodott, joggal tartottam attól, hogy a mars fizikai síkon fejti ki hatását, ezúttal egy betegségben. A bolygók akkor fejtik ki negatív hatásaikat fizikai síkon, ha az egyensúly felborult, amikor nem vagyunk képesek az energájukat magasabb szinten megélni..Ha bizonytalanok vagyunk, ha nem cselekszünk határozottan, nem vagyunk képesek a marsi energiákat megfelelően áramoltatni a mars elszabadul és önmagától nyilvánul meg. Az orbáncot népiesen szép beszédes magyar nyelven Szent Antal tüzének hívják. A csalódás, a gondok, amikor ezeken nem tudunk túljutni a szaturnuszi energiákat is korlátozásként éljük át. Ilyen körülmények között a vénuszi energiák nehezen tudnak érvényesülni.A jupiter a megoldás lehetőségét hordozza, ha az uránusz is szerepet kap, akkor jó tesszük, ha odafigyelünk a rendhagyó lehetőségekre is.A plútó az átalakulást jelképezi, ami jelentheti a halált és a gyógyulást is.Megfelelő tudati szinten nem kell, hogy a bolygóhatások kényére-kedvére szenvedjünk, de ha hagyjuk őket elszabadulni bizony könnyen pórul járhatunk.

Benne volt a képletemben a halál lehetősége? A válaszom igen. Benne volt a képletemben a gyógyulás lehetősége? A válaszom igen. Minden bolygó energiájára szükség van, egyik sem félelmetes ellenségünk, csak meg kell tanulnunk velük bánni. Kell, hogy hatásuk fizikai síkon is érvényesüljön, rajtunk múlik, hogy mily módon. Kulcsszavak: szabad akarat, szeretet, tudatosság.